Megint olyan érzések vannak bennem, amiket nem tudok hova tenni. Délelőtt nagyon jól éreztem magam, boldog voltam, sütött a nap, kint volt a parkba az óránk, a napsütésben ültünk a nedves, frissen nyírt füvön. Az illatok a levegőben, az érzés, hogy süt a nap elmondhatatlan volt. Nagyon boldog lettem. El nem tudtam mondani, minek örülök ennyire, de mosolyogtam, mint ahogyan az elő van írva. Szerettem, ahogy meglepődnek az emberek, hogy mért viselkedem így. Hiába szóltak be, nem foglalkoztam velük, vagy csak szimplán rájuk mosolyogtam, kacsintottam egyet és továbbra is hallgattam a beszélgetéseket. Ma ismét találkoztam Norbival, nem láttam, hogy túlságosan örült volna annak, hogy meglátott, de nem érdekelt, leültem vele szemben, és hagytam, hogy beszólogasson. És csak mosolyogtam rá. Természetesen a reakciómon kiakadt, máskor ilyenkorra már az egekben a vérnyomásom, és ordibálok vele. Most hulla nyugodtan hallgattam, ha úgy éreztem visszaszóltam, de szerencsére ez csak egyszer történt meg. Ahogy sétáltam be az épület felé, hallottam is ahogy megkérdezi a többiektől, vajon mi üthetett belém, Ő aztán igazán tudja milyen vagyok. Hát ezek szerint mégsem. Szerencsére még elcsíptem erre egy reakciót, Attis mondta neki, hogy hagyd már békén szerencsétlent, biztos csak boldog. Iszonyat jólesett ez a mondat nekem. Róla nem gondoltam volna hogy kivéd a saját barátjával szemben. Attis elképedve hallgatta a multkorában egy beszélgetésünk folyamán az itthoni dolgokat, az édesapámmal való viszonyomat. És ígéretet tett, ha szükségem van rá, bármikor hívjam fel. Elképesztően jó ember, pedig annyiszor voltam vele bunkó.. Hihetetlen. Majd a délután folyamán többször is összetalálkoztunk odalent, amikor szinté próbált felidegesíteni, majd addig mosolyogtam rá, illetve pimaszkodtam vele, hogy felállt, odajött és megkérdezte, hogy esetleg nyugtatót szedek-e vagy mi lett velem, hogy nem tud felhúzni, merthogy neki aztán szokott sikerülni. De nem. Nyomott az arcomra egy puszit, elég érdekesen jött ki, hisz a társaság nagy része csak bámult ránk, mondván most ő megcsókolt? Természetesen csak rosszul látták. A pusziján éreztem hogy nem igazán szívből jött, de igazából szavam se lehet. Aztán hirtelen fordulatot vett minden. Egy szempillantás alatt fordult minden. Fejre állt bennem a világ. Megláttam Bettit, aki teljesen magába volt zuhanva. Meghallgattam, elmondta mi baja van. Megpróbáltam segíteni neki, lehetetlen volt. Vége a kapcsolatának. És ez olyan szinten rányomta a kedvemre a pecsétet.. Mikor lejöttem mosolyogtam, nevetgéltem, huncut volta. Most meg, mire felmentem összetört bennem a világ. Pedig okom nem volt szomorkodni, először csak azt hittem, túláradt bennem az együttérzés, de nem bírtam legyőzni, nem bírtam felülkerekedni rajta, és a délután egy részében hozzám se lehetett szólni, elfogott a sírás. El is vonultam sírni, az egyik szobába, magamra zártam az ajtót. Egyszercsak kopogtak. Gyorsan rendbe vágtam magam, kinyitottam az ajtót. Geri volt az, hogy mondták a többiek, hogy valami van, és megkérdezi már, hogy mi van. Természetesen tagadtam mindent. Lefeküdtem az ágyra, betakartam magam félig. Odaült mellém, cirógatta az arcomat, simogatta a fejemet, játszott a hajammal. Többször is kirázott a hideg, amit észre is vett. Egyre több puszit kaptam, majd egyszer csak felhúzott maga mellé, és megcsókolt. Egy ideig hagytam, jólesett. De egyszer ellöktem magamtól. Megéreztem a szánalmat. Lehet nem az volt, de én úgy éreztem. Elhúzódtam finoman, mondtam neki, hogy inkább bújjon hozzám, és pihenjünk. Egy kis idő után elkapott a sírás, nem tudtam mire vélni, Geri meg aztán még annyira se tudta hogy most mi van. Ápolgatott, vígasztalt, megpróbált megérteni, persze nem ment, hisz én sem tudtam hogy mért sírok. Aztán csináltam egy kávét, lementünk megint a koli elé. Megittam a kávét, és szinte vissza is jött az életkedvem. Kiszáradtak a szemeim, és elkezdtem megint mosolyogni. Mondjuk ennek az volt az oka, hogy megint lejöttek Norbiék, és nem akartam hogy lásson bármit is. Nem. És sikerült is, nem vett észre semmit. Geri átkarolt, simogatott, én meg ráborultam. Aztán felfelemenet megfogta a kezem, Norbi elkezdett csipkelődni, hogy mért nem mondom hogy nekem pasim van, majd odaszólt Gerinek, hogy nehéz eset vagyok, vigyázzon velem. Ránéztem, közöltem a szemeimmel, hogy a búbánatba kívánom, ennél érzékenyebb pontot el sem tudott volna találni. Majd félrehívott, mondta hogy beszélni szeretne velem. Megálltunk a harmadikon, megvártuk hogy mindenki elmenjen. Rámnézett, felemelte a fejem, majd közölte, hogy látja, hogy van valami, nem elég jó a maszkom. Mondtam, hogy már minden rendben, nincs baj, de persze nem hitte el. Rákérdezett, hogy most mi van Gerivel, mondtam hogy semmi, nem vagyunk együtt, csak törődik velem. Érdekes fejet vágott, rábólintottam, tudtam mire gondol, és itt le is zárult a beszélgetés. Ő bement a szobája felé, én meg elindultam felfelé. Fent jóhangulat várt, én még visszamentem a szobába Gerivel, adtam neki egy bocsánat kérő csókot, visszamentünk a másik szobába, odabújtam hozzá és így beszélgettünk a többiekkel. El kellett indulnom haza, szerencsére már jókedvemben dalolászva sétálgattam kedven városom egyik utcáján.Megpróbáltam minden rosszat magam mögött hagyni. Ez egészen addig ment, amíg egyedül nem maradtam. Ahogy buszoztam, csak Phaeleh zenéit bírtam hallgatni és kattogtam, álmodoztam, képzelődtem és sírtam. Hogy mi is volna igazán jó.. De erre nincs válasz. Sem most, sem máskor. Nekem egyedül a legjobb, de ezt én nem vagyok képes elfogadni. Nem akarom elfogadni. Pedig ha megtenném, nem fájna ennyire. És az zavar a legjobban, hogy pont most jött rám ez az érzés, amikor nincs hova menekülnöm. Itt a hétvége és nem lesz olyan személy körülöttem, aki elfelejtesse velem a gondokat. De majd az iskolai teendők megoldják, elveszik a figyelmemet. Remélem.
